- Jó estét Spike! - Megpördültem, egy idegen nő állt pont az orrom előtt. - Vagy szólítsalak inkább Véres Williamnek?

- Micsoda? Maga meg ki?

- Hm, nem emlékszel rám, ugye? Gondoltam… William-William mióta nem véres már a kezed?

- Hogy mi??? - Ránéztem a kezeimre, csurgott az ujjaim közül a vér - Ezt hogyan?? - ijedten törölgettem a kezem a nadrágomban, de hiába, amikor újra ránéztem még mindig ugyanolyan véres volt.

- Most mit csodálkozol? Véres William vagy… Engem is megöltél…

Na ebből a zagyvaságból most lett elegem. Otthagytam a nőt, valamit kiabált utánam, de nem hallottam, nem fordultam vissza. Végigsiettem az utcán, tudtam, hogy nagyon gyorsan oda kell érnem valahova, csak hova, csak hova…

Egy újabb régi ismerős fogadott a sarkon. Drusilla.

- Hello édes kiskutyám - köszöntötte elragadtatva - Mi van veled? Nem látod, hogy ma éjjel nevetnek a virágok? Süt a nap!

Értetlenül néztem rá, de aztán megéreztem, hogy éget… véres pokol!! Tényleg sütött a nap, hétágra! Újra szaladni kezdtem, bevágódtam az első házba, becsaptam magam mögött az ajtót és próbáltam magamhoz térni… amikor meghallottam a legédesebb hangot.

- Spike! Jól vagy? - Buffy a karjaimba ugrott, hosszan, forrón megcsókolt, éreztem, hogy rögtön elveszítem a fejem - Úgy szeretlek…

- Én is szeretlek Buffy - válaszoltam bódultan, és újra meg akartam csókolni, de ellökött magától. Olyan erősen ellökött, hogy a földre estem.

- Cst juj, nem neked mondtam… azt hitted? Jaj, ez olyan édes - jóízűen felkacagott, hogy majd kicsordult tőle a könnye - Hallod ezt Angel? Azt hitte, hogy szeretem…

Akkor láttam, hogy ott van Angel is, Buffy mögött, és úgy öleli őt, mintha a tulajdona lenne.

- Látom Spike, te sosem változol… még mindig ugyanolyan lúzer vagy - nevetett ő is, és elfordultak tőlem mind a ketten.

- De Buffy… - kiáltottam utánuk, és szédülve felálltam a földről, de akkor meg úgy hátbavágott valaki, hogy majdnem újra elestem.

- Csendesebben már, nem tanultál tiszteletet??

Dühösen visszaütöttem, de messzebb állt tőlem, mint gondoltam. Egy pillanatra elborzasztott a látvány, a férfinak nem voltam kezei, fehér, lecsupaszított csonkok álltak ki a vállaiból. És nem volt egyedül. Többen álltak mögötte, olyanok voltak, mint a zombik, de mind éltek… darabokban, véresen. Démonok is voltak köztük, a legijesztőbb, legrondább démonok, és olyanok, akiket utáltam, és olyanok is, akiket kedveltem. Hátrálni kezdtem tőlünk…

- Nincsen semmi baj kicsi Willie! - anyám keze simogatott, egy pillanatra úgy tűnt, mintha tényleg nem történt volna semmi rossz, megnyugtatott a hangja. De aztán felnéztem rá, és megláttam, hogy nem ember… valami démon, vámpír, a szíve helyén csupán véres húsfoszlányok remegtek.

Ki akartam rohanni az épületből, de egy lépés után vissza kellett menekülnöm, hiszen fényes nappal volt… Buffy ott állt tőlem néhány méterre, Angellel, és nem, nem ártott nekik a nap… csókolóztak, majd felfalták és simogatták egymást, egyre merészebben…

Nem bírtam tovább, kiszaladtam a napra, hozzájuk. Elszakítottam őket egymástól, és ütni, rúgni kezdtem Angelt, amiért hozzá mert érni Buffyhoz, amiért ilyeneket merészelt tenni… De ő erősebb volt nálam, kiterített, karót szorított a szívemhez, és vigyorgott, igazi győztes módjára. De Buffy a vállára tette a kezét, és elvette tőle a karót, tudtam, oh, Buffy meg akar védeni… nem akarja, hogy végem legyen… közel húzódott hozzám, végigsimított a mellkasomon, lassan, őrjítően elkezdte kigombolni az ingemet… amikor végzett, már teljesen a hatalmába kerített. Aztán ő is vigyorogni kezdett, ugyanúgy, ahogy Angel, és felém lendítette a karót…

De akkor történt valami… nem volt többé Buffy… valami furcsa köd volt, és benne egy hatalmas, magas alak. Nem is alak, valami csupa csáp, csupa szarv, csupa kocsány teremtmény… néhány kezéből, vagy csápjából, fényes fémkard állt ki, másokból karó, megint másokból különböző fegyverek…

Teljesen lemerevített a látvány, meg sem tudtam mozdulni, és ez a nagy valami közeledni kezdett felém, úgy tűnt, hogy valami nyálkán csúszik, még csak nem is sietősen, én pedig csak álltam ott… aztán végre nagy nehezen hátrálni kezdtem, de mintha sziklákat kötöztek volna a lábaimhoz, kínszenvedés volt minden lépés.

Védekezni sem tudtam, felém lendítette az egyik csápját, végighasított bennem a fájdalom, és csak üvöltöttem és üvöltöttem…

Kizuhantam az ágyból, és rémülten néztem körbe az üres szobában.